2016. november 19. 20:22: Tobias Stieler játékvezető hármat fúj a sípjába, amellyel véget vet a Borussia Dortmund-B
ayern München összecsapásnak. A hazai csapat Pierre-Emerick Aubameyang korai góljának köszönhetően diadalmaskodott, a Gelbe Wand, azaz a sárga-feketék szurkolótábora katarzisban tör ki, ám van egy klub Németországban, amely még talán náluk is jobban örül a hazai sikernek. Ez a csapat pedig a RasenBallsport Leipzig, akik ennek köszönhetően történelmük során először kerültek a Bundesliga élére. A sajtó tündérmesének titulálja a lipcsei klub első helyét, a többi csapat szurkolótábora visszataszítónak találja a klubot, hiszen a Red Bull óriáscég pénze nélkül nem valósulhatott volna meg az egész. Az igazság valószínűleg valahol a két vélemény között van, hiszen nem egy önerőből, legkisebb kisfiúként magát a csúcsra felküzdő kiscsapatról van szó, a 2009-es alapításuk óta bejárt út azonban így is egyedülálló.
De hogyan is történt mindez? Lipcsének 2016 előtt legutóbb 1994-ben volt első osztályú csapata, a VfB Leipzig, azóta azonban folyamatosan elkerülte a Bundesliga-futball a város lakosságát, sőt mi több, az egész egykori NDK-ból nem volt együttes a legmagasabb szinten az Energie Cottbus 2009-es kiesése óta. A település futball után sóvárgott, ami kapóra is jött az osztrák milliárdos Dieter Mateschitznek. A vállalkozó a Red Bull energiaitalt gyártó cég tulajdonosa, aki ekkorra már Formula 1-es istállóval, valamint a Red Bull Salzburg révén osztrák bajnoki címet nyerő futballcsapattal is rendelkezett, ám ennél is többet akart, mégpedig focicsapatot a legmagasabb szinten. A felemelkedés tehát megkezdődött, míg nem a 2015/2016-os szezon végén a Lipcse feljutott a Bundesligába.
A SZAKMAI HÁTTÉR ADOTT
A Bundesliga, valamint a német futball kedvelőinek, rendszeres követőinek azonban a jó szereplés nem lehetett meglepetés, még ha nem is ilyen szintű repülőrajtra számítottak az együttestől. A csapat sportigazgatója ugyanis az a Ralf Rangnick, akinek nevéhez kötik a német foci feltámasztását, eszméinek felfrissítését és újbóli felvirágoztatását. Ő volt az ugyanis, aki leszámolt az elavult passzív, emberfogó védekezéssel, majd területvédekezésre állította át csapatait. Rendkívül kalandos életútjába belefért már az őszi bajnok Hoffenheim, valamint a mostanra már fiókcsapattá váló Salzburg is.
Az edzősködést abbahagyta, mivel nehezen kezeli a nyomást, a háttérben tevékenykedve azonban egyértelműen világelit.
Az alábbi videó ugyan németül van, kiválóan példázza Rangnick filozófiáját:
A Lipcse, meg úgy általában a Red Bull csapatainak igazolási politikája nagy mértékben azon alapszik, hogy még viszonylag ismeretlen arcokat szerződtessenek pályájuk elején, még alacsony összegért, hogy azok aztán náluk fussanak be fényes karriert, vagy legalábbis annak elejét. Nem meglepő módon az edzőket tekintve is ezt a módszert követik, hiszen emlékezhetünk, Roger Schmidt is Salzburgból vált híres és elismert edzővé, jelenleg pedig ez a sors vár Ralph Hasenhüttlre. Az ifjú osztrák edző tavaly még az Ingolstadtot trenírozta, méghozzá nem kis sikerrel. A liga egyik legérdekesebb fociját produkálták magasan meghúzott védelmi vonalukkal, nagy intenzitású letámadásukkal, munkájának minőségét kiválóan jelzi, hogy távozása után az Ingolstadt tűnik a legesélyesebbnek a kiesésre.
A KAPUS MINT MEZŐNYJÁTÉKOS
Vessünk csak egy pillantást a fenti képre. Mi az, ami egyből szembetűnik? A csapat magyar kapusa, Gulácsi Péter rendkívül sok labdát játszik meg a csapat fejelőembere, Yussuf Poulsen irányába. A jelenség közel sem ismeretlen jelenség a futballban, hiszen nagy eséllyel bármely WBA-, vagy Burnley-meccs passztérképét megnéznénk, ilyen jellegű passzokat látnánk főként a kapustól. Ami viszont a Lipcsénél ennek specialitását adja, hogy a csatárok -mint az ábrán is látható- nem a saját térfelükön bekkelnek, hanem az ellenfél térfelén töltik a meccs nagy részét, azaz nem egyszerűen kontrázás céljából használják a kombinációt, sokkal inkább tudatos támadási elem. Hiszen gondoljunk csak bele, a csapatban játszik Európa egyik legígéretesebb erőcsatára (aki egyébként nem merül ki ennyiben, de erről majd később), hatalmas hiba lenne ezt nem megpróbálni kihasználni. Mindehhez hozzájárul a csapat rendkívül direkt támadási stílusa, hiszen nem szeretnek sokat pepecselni a saját térfelükön, igyekeznek minél hamarabb az ellenfél oldalára kerülni, ehhez pedig kiváló alap, ha van egy ilyen centere egy együttesnek.
Mindezt a következőképpen kell elképzelni a gyakorlatban. A labda hátrakerül a kapushoz, ám a támadónégyes nem lép hátrébb, hogy segítse a rövidpasszos labdakihozatalt, hanem feljebb nyomul az ellenfél térfelén, ezáltal megpróbálva hosszirányúan széthúzni az ellenfelet. Ezzel egyidőben a két középső középpályás még viszonylag hátul marad, hogy ne tudja a középpályás vonal leszűkíteni a területet a vonalak között. A felívelt labdára így üres területen csaphat le Poulsen, hogy a befelé mozgó támadó középpályások egyikének továbbítsa azt.
Ezzel egyébiránt a német bajnokság taktikai trendjeit igyekeznek kihasználni, hiszen a Bundesliga a legintenzívebb a topligák közül, a csapatok igyekeznek letámadni, amire így kézenfekvő megoldást nyújt az ívelgetős foci egy továbbfejlesztett változata. Külön büszkeséggel töltheti el a szívünket, hogy Gulácsi Péter egyáltalán nem vall szégyent ebben a játékrendszerben, kiválóan beilleszkedett.
PERSZE NEM CSAK ÍGY TUDNAK LABDÁT KIHOZNI
Az egynyelvű és egyszokású ország gyenge és esendő, mondta István király, és gondolatait rávetíthetjük a futballra is, miszerint az egy tervvel rendelkező csapatok sokkal sebezhetőbbek. Ezt azonban pontosan tudja Hasenhüttl, hiszen az ívelések nem alkalmazhatóak mindenki ellen, mi van, ha az ellenfél betömörül? Olyankor nem elég ez a taktika, más megoldás után kell nézni.
Így hát a Lipcse attól sem retten meg, ha a saját térfelén kell villantania valamit a kreativitásából. Ebben a fázisban fontosnak tartom kiemelni a két középső középpályást -akikről később bővebben is lesz szó-, akiknek elvévülhetetlen érdemeik vannak abban, hogy a lipcsei gépezet fogaskerekei labdakihozatalok közben sem csikorognak. A játék ezen szakaszában kétféle feladatot kaphatnak:
- visszalépés a középhátvédek vonalába
- opciók nyújtása a középpályán
Mindkét verzió esetén különböző a többi csapattag mozgása, ami nem is olyan meglepő. Amennyiben előbbit alkalmazzák, a szokványostól eltérő módon nem a két bekk közé lép vissza egyikük, hanem azok mellé, ezáltal előretörési lehetőséget biztosítva a szélsővédőknek. A rendszerben ekkor egy középső középpályás marad, aki aztán igyekszik kisegítő mozgást végezni, míg a szélsőhátvéd már majdnem a középpálya vonalában mozog. Ez lehetőséget ad a támadó középpályásoknak a befelé húzódásra, ezzel megpróbálva összekuszálni az ellen védelmét. Mindezek azzal a céllal történnek, hogy az ellenfelet kimozgassák a komfortzónájából, majd helyet szabadítsanak fel a szélen.
A másik eset az az, ha a két középpályás marad a helyén. Ez aztán egészen más típusú építkezést kíván meg, de a Leipzig eddig ezzel is jól elboldogult. Ilyen verzió esetében nagyobb nyomás hárul a hátsó emberekre, akik azonban úgy tűnik, képesek megbirkózni a feladattal, főleg mert az egész csapat igyekszik a segítségükre sietni. Nem egyszer láthattuk, hogy ilyenkor a két középső középpályásnak nem célja, hogy a játékszert megkapják -legalábbis nem elsődleges céljuk-, sokkal inkább passzfolyosók teremtése a támadó középpályások irányába. A két aktuális középpályás a kezdőkör környéke irányába kezdi meg mozgását, amivel befele csalogatja a letámadó csatárokat. A szélsőhátvéd feladata mindössze annyi, hogy maradjon az oldalvonal mellett, hogy a szélső ne tudja lezárni a két középpályás által nyitott passzfolyosót. Amennyiben ez mégis megtörténne, mindig készenlétben áll arra, hogy ő maga indítsa meg a támadást, hiszen nincsen a közelében ember. Ha meg már megnyílt a passzsáv a pálya halbraumnak is nevezett részén, a támadó négyes is megkezdi a saját mozgását. A kvartett a pálya azonos oldalát igyekszik feltelíteni, ezáltal lekötve a védelmet. Hogy mindez még jobban menjen, az egyik csatár hátrébb is szokott lépni, hogy átvegye a visszafelé mozgó támadó középpályás helyét. Amaz pedig köszöni szépen és él a lehetőséggel, és légüres térben veszi át a labdát.
Mindezeken túl érdemes egy pillantást vetni arra is, hogy a 6-os zónából ligaelsők a legalább két zónát átlépő passzok pontosságában, ez sok mindent megmagyaráz a sikerükkel kapcsolatban.
A KÖZÉPPÁLYA DINAMIT DUÓJA
Avagy a Diego Demme-Naby Keita páros. A két játékos egyelőre a szezon talán legjobb játékoskapcsolatát biztosítja, szinte tökéletesen kiegészítve egymást. Demme a nyugodt, mindig megbízható játékos, míg Keita a szertelenebb, ám villanásra bármikor kész ifjú titán. Utóbbival részletesebben is foglalkozom majd a poszt során, itt inkább kettejük kémiájára térnék ki.
Kezdésnek vegyük tehát azon játékhelyzeteket, amelyekkel eddig foglalkoztunk, azaz a labdakihozatalokat. A két játékos mint már említettem, folyamatosan azon van, hogy egymás, vagy a társak számára helyet készítsenek elő passzolás céljából. Ehhez a műfajhoz kiválóan illeszkedik a duó profilja, hiszen Demme a középpályán intelligens mozgásával biztosít folyamatosan opciókat, addig Keita felszántja a pályát abból a célból, hogy a lehető legjobb pozícióba kerüljön a passzhoz. Nézzük meg hát, mire is gondolok ezalatt:
Ahogyan az a képen is látszik, Keita a középhátvédek mellé lép vissza, hogy megjárassa a labdát, miközben Demme beljebb húzódik, egészen a guineai helyére. A “vak oldal” fontosságáról Judah Davies írt már egy kiváló posztot, amelyet nagyon röviden úgy lehetne összefoglalni ebben a helyzetben, hogy a csatár fedezőárnyékából megfelelő időben kilépve üres területen veheti át a labdát. A támadósor persze ilyenkor sem tétlen, szinte visszaszorítja az ellenfél védelmét, hogy a középpályás tisztán juthasson labdához. Az akció kiváló példa az összehangolt mozgás fontosságára, és a szinergiára, ami a két focista közt fennáll. De hogy ne álljunk meg ennyinél, vessünk egy pillantást arra is, hogy Keita hogyan teremt szabad területet társa számára.
Demme, mint mindig, így ilyen helyzetben is nyugodtan foglalja el helyét az ellenfél két csatára mögött, amelyre egy nagyon egyszerű körülmény miatt van lehetősége: Naby Keita felszabadítja őt mozgásával. Viszonylag közel helyezkedik hozzá, ám előrébb mozog nála, hogy ezzel elmozgassa azt a játékost, aki egyébként kiválthatna rá. És ismételten dicséret illeti a támadókat, akik a többi játékost kötik le, nehogy az ellenfél nagyobb, teljes csapatos nyomást helyezhessen a labdásra.
Egy hiányosságot azonban fontos megemlíteni Diego Demmével kapcsolatban, amik pedig a hosszú labdái. Meglepő módon pont a Lipcsében van ilyen probléma, de a statisztika nem szokott hazudni. A csapatban ő átlagolja a legtöbb passzot meccsenként -64-et-, azonban a hosszabb labdái ritkán sikeresek, mitöbb, a liga gyengébb játékosaihoz tartozik ebben a tekintetben.
KÖZÉPEN VEZETETT TÁMADÁSOK
Ugyan nem ez a csapat fő profilja, de nem mehetünk el szó nélkül a játékuk ezen része mellett sem. A csapat ilyenkor arra igyekszik hangsúlyt fektetni, hogy az ellenfél játékosai könnyedén megzavarhatók oldalirányú mozgásokkal, kicsalogathatók pozíciójukból. Nem egyszer volt megfigyelhető a meccseiken, hogy a középső és támadó középpályások a pálya belseje vagy széle felé mozognak összehangoltan, ezáltal a csatárok felé utat nyitva a mélységi passzoknak. Ez szoros összefüggésben áll azzal a ténnyel, hogy egészen kimagasló mennyiségben próbálnak a kapu előtti zónába jutni mélységből egy, esetleg két passzal -és nem csak kontráknál. Rendszeres látvány, hogy egy egészen kompakt formációból indulnak ki, hogy magukra vonják az ellenfél középpályájának figyelmét, majd onnan laterálisan elmozogva próbálják emberfogásra ösztönözni őket.
Hasenhüttl vezetése alatt ezek a mozgások leginkább azt a célt szolgálják, hogy a halbraumban nyisson a csapat passzsávokat. Mivel a csapat erőszeretettel forgatja ki a labdákat a szélekre is, célszerű is nekik itt építeniük a játékukat, hiszen innen nyílik a legjobb passzolási szög a pálya többi részére.
A képen is jól látszik az elképzelés, a labdás játékost felszabadítják a társak a mozgásukkal, valamint az előtte lévő területet is, így minimális nyomás alatt játszhatja meg a labdát és juttathatja a csatárokhoz. Naby Keita rendszerint ezen helyzetekben is fontos eleme a játéknak, hiszen mobilitásánál fogva egy pillanat alatt feljebb húzódik a pályán társánál, ezzel keltve zavart az ellenfél soraiban. Általában jobbról bal oldalra tolódva teszi ezt meg, hogy vagy tehermentesítse Demmét, vagy ha nem őrzik, passzopciót biztosítson számára.
Vagy másik példának itt van egy jelenet a Schalke elleni meccsről, ahol a csapat dinamikusan mozogva sikeresen törte fel újra és újra a Ruhr-vidékiek védelmét. Keita ebben az esetben távolodó mozgásával játszotta tisztára Demmét, Halstenberg pedig az egyik csatár figyelmét kötötte le. Végezetül Poulsennek már egészen könnyű dolga volt, hiszen megszokott szituációban találta magát: mélységből érkező labdát kellett az üresbe mozgó szélsőnek lekészítenie. Illetve hogy minden fontos szereplőt megemlítsek, Forsberg is kiváló ütemben mozog a pálya közepe fele, hiszen ezzel magára vonja annak a középpályásnak a figyelmét, aki helyezkedéséből kifolyólag még esetleg lefülelhetné a passzt. Ez egyébként jellemzője az ifjú svéd játékának, mindig igyekszik okosan helyezkedni akkor is, ha éppen nincsen lehetősége megkapni a labdát, megpróbálja lekötni az embere figyelmét, azaz ha az nem követi őt, veszélyes pozícióban kapja meg a labdát.
FELLŐTT LABDÁK MEGTARTÁSA
Mint már az eddigiekben többször is esett róla szó, a csapat erőszeretettel küldi fel a játékszert csatárai, leginkább Yussuf Poulsen irányába. Ezekkel a passzokkal azonban akad egy kis probléma: nem lehet velük azonnal a kapu felé fordulni, a játékos testhelyzete miatt, na meg ugye egy védő is ott liheg a nyakán.
Épp ezért Hasenhüttlnek minden bizonnyal nagy fejtörést okozott a nyáron, hogy hogyan is kéne megoldania ezeket a szituációkat. Annak érdekében, hogy a támadás lendülete ne vesszen el, folyamatosan biztosítani kell egy opciót (az angolok lay-off kifejezést használják rá) a csatárnak, ahova lekészítheti a labdát. Ezekkel a passzokkal aztán fenntartható a támadás ritmusa, és a játékot is azonnal áthelyezhetik a támadóharmadba. Ha az RB Leipzig játékát vizsgáljuk ebben a tekintetben, a legnagyobb figyelmet a két támadó középpályásnak kell szentelnünk, mivel az ő helyezkedésük befolyásolja legnagyobb mértékben a sikerességet. A mozgásukat figyelve arra lehetünk figyelmesek, hogy a középpályáról útjára indított labda célba érése előtt már megindítják mozgásukat és rögtön a csatár közelébe lépnek fel.
Általában a labdától távolabbi oldalról érkező középpályás a fogadó fél a lekészítésnél, ami oda vezethető vissza, hogy a labdás oldalt rendszerint túltölti a védekező csapat, azaz a közelebbi középpályás szoros őrizetet kap, ám ezzel közben elvonja a figyelmet a túloldalról átlósan bemozgó társáról. Ezen kívül még ejtsünk szót a két középső középpályásról is: a feladatuk, mint már a kapuskirúgásnál szó volt róla az, hogy kijjebb csalogassák az ellenfél középpályáját, ezzel helyet felszabadítva a támadóknak.
A JÖVŐ SZTÁRJA: NABY KEÏTA
Szinte lehetetlen egy csapatról úgy jellemzést írni, hogy ne kerüljön szóba az együttes legjobb játékosa. Esetünkben ez az ifjú guineai játékos, akinek játékán még felfedezhetőek a rutintalanság jegyei, hajlamos időnként eltűnni, ám így is az idény talán legnagyobb felfedezettje.
Európai karrierjét az FC Istresben kezdte, a francia másodosztályban, ám a Red Bull csapatok játékosfelderítő rendszere őt is korán kiszúrta, így hamar Salzburgba költözött a fiatal Naby. Két évet töltött el Mozart szülővárosában, majd a átpasszolták a fő csapatnak Lipcsébe, hogy a Bundesligában kamatoztathassa tehetségét.
Egy igazi box-to-box középpályásról van szó, akinek munkamoráljára nyugodtan mondhatjuk, hogy nem ismer határokat. Játékstílusa rendkívül direkt, felesleges cseleket nem sokat látunk tőle, pedig cselezni, azt nagyon tud:
A Bundesligában második helyen áll a 90 percenként bemutatott cselek rangsorában, egy mérkőzésen átlagosan három sikeres csele van, de ami még többet mond el erről a mutatóról az az, hogy mindezt 70%-os hatékonysággal teszi, amivel viszont vezeti a nemzeti bajnokság erre fókuszáló összevetését.
De hogyan is képes minderre? Csak figyeljük meg a labdavezetését. Bár csak 172 cm magas, így is szinte lehetetlen feldönteni, remek mozgásával szinte nem is kellenek neki klasszikus értelemben vett cselek, irányváltásaival kergeti őrületbe a védőket.
És végezetül meg kell említeni vele kapcsolatban a labdacipelési képességét. A Bundesligában ebben is ott van a legjobbak között, sikerült beverekednie magát a mérkőzésenként legnagyobb labdával megtett távolságot felmutató labdarúgók közé.
JÁTÉK A SZÉLEKEN
Bár mint láttuk, a Leipzig szereti megkezdeni támadásait középen, igazán otthonosan a pálya szélső régióiban érzik magukat. A széleken történő játéknak két típusát kell megkülönböztetnünk ahhoz, hogy megismerjük a lipcseiek játékát:
- elszigetelés készítése
- kombinatív játék a szélen
Előbbivel érdemes megkezdenünk a vizsgálódást, aminek lényege annyiban áll, hogy a játékot a csapat a pálya egyik oldalára tereli, majd egy gyors váltással átfordítja azt az ellenkező partvonal mellé. Ilyenkor a labdát kapó játékos magára marad a védőjével, kialakítva ezzel egy 1v1-es szituációt. Ezt a verziót alkalmazza kevesebbet a lipcsei csapat, aminek egy egészen prózai oka van: egyik játékos sem egy kimondott cselgép, ezáltal nem lenne elég praktikus ilyen szituációkba kényszeríteni őket. Lendületből jól cseleznek, de ez nem megoldható ilyen helyzetekben. Persze teljesen nem hanyagolják el, Emil Forsberg szokott ilyen helyzetekbe kerülni a bal szélen, bár annyi kiegészítéssel, nem teljesen egyedül van az oldalon, Halstenberg is a közelben marad.
Utóbbi már eggyel izgalmasabb téma, hiszen több szervezést és komolyabb együttműködést kíván meg, na meg ebből látunk többet az együttestől. Ezt a típust két továbbri részre is lehet osztani, attól függően, hogy a kisegítő játékos milyen mozgást végez:
- overlap run
- underlap run
Az első megnevezés azt takarja, amikor a társ az oldalvonal felőli oldalon fut el a játékos mellett, míg utóbbi nyilván azt, amikor a pálya belső részén kerül a társ a védelem mögé. Előbbivel kezdve a vizsgálódást megállapíthatjuk, hogy azt egészen kiválóan űzik a lipcseiek, és ugyanígy Forsberg oldala jeleskedik. 
Ezekben a játékhelyzetekben Forsberg álalában beljebb helyezkedik társánál, Halstenbergnél, ezáltal a balhátvéd lesz az, aki a mögékerülést végrehajtja. Forsberg az erősebb, jobb lába felé kezd cselezni, a hátvéd pedig az alapvonal felé elindulva megosztja a védők figyelmét, az egyiket mindjárt magával is viszi. Így aztán a svéd szélsőnek lehetősége van lövésig vinni az akciót, esetleg egy passzal megpróbálkozia a csatárok irányába, de ugyanígy vissza is teheti a labdát társának, hogy az az alapvonalról tálaljon középre. Mint látható, nem véletlenül szerzett magának hírnevet az együttes, rendkívül direkt módon támadnak, hatalmas fordulatszámon pörögve közben. A súlypontváltásokat vagy az egyik középpályás, vagy a túloldali szélső (általában Sabitzer) szokta végrehajtani, utóbbi befelé cselezését követően.
Amennyiben az underlap runhoz folyamodna a csapat, felcserélődnek a szerepek, és a szélső segíti ki a hátvédet. Ilyenkor az egyik középpályással kombinálnak hárman, és a hangsúly a védelem széthúzásán van. A túloldalon a szélsőhátvéd nem engedi, hogy megfelelően eltolódhasson a védősor, így a szélsőhátvédet el tudják szakítani a társaktól. Az alákerülés ezután következik csak, amikor a szélső befut a védők közt tátongó lyukba, a két társ pedig gyors háromszögeléssel meg is játssza. Mindezt hatalmas gyorsasággal teszik, így a szélső tisztán kerül a tizenhatosra és tálalhat tisztán a csatárok elé.
SZÉLSŐHÁTVÉDEK TÁMADÁS KÖZBEN
Azt már megvizsgáltuk az előző fejezetben, hogy mit tesznek a szélsőhátvédek abban az esetben, ha az ő oldalukon folyik a támadás, az általános mozgásukat azonban még nem vettük górcső alá, úgyhogy gyorsan pótolnám is ezt a hiányosságot. A legtöbb csapatnál ahhoz szokhattunk hozzá, hogy a két fullbekk valamennyire aszimmetrikusan tolódik támadásnál. Vagy merőlegesen teszik mindezt, ezzel ideiglenes háromvédős szisztémát kialakítva, vagy pedig párhuzamosan, azonban kissé eltolódva, azaz a labdától távolabbi játékos mérsékeltebben lép csak fel az oldalvonal mentén. A lipcsei csapat megközelítése azonban különlegesnek mondható azzal, hogy mindkét szélsőhátvéd rendkívül magasra lép fel amint az ellenfél térfelére helyeződik át a játék. Ez bizonyos szempontból roppant kockázatos, hiszen mindössze a két középhátvéd marad biztosítani, azonban a csapat támadási modelljéhez elengedhetetlen. A szélsők ugyanis ennek köszönhetően lesznek képesek befelé lépni támadások közben, a pálya szélesítését a bekkek oldják meg.
Ami pedig ezen túl indokolja ezt a megközelítést, az az a tény, hogy náluk játszik a liga egyik legjobban passzoló balhátvédje, nevezetesen Marcel Halstenberg. A csapat egyik motorja egészen különös pályafutással rendelkezett jelenlegi állomáshelye előtt, hiszen megjárta a Borussia Dortmundot és a St. Pauli második csapatát is, míg nem a Red Bull projektnél is felvetült a neve. Valójában nem passzol sokat, a ligában a második legkesvesebbet a balhátvéd poszton, ám ami különlegessé teszi ezt a meccsenkénti harminc átadást, az a pontosságuk. Azon játékosok közül, akik legalább 50 passzt hajtanak végre a pálya utolsó huszonöt-harminc méterén, ő rendelkezik a legjobb mutatóval, ráadásul nem is kicsit kiemelkedően, majd’ 10%-ot ver a második helyezett Arjen Robbenre.
JÁTÉK A KAPU ELŐTT
De mégis, mi az, amitől ilyen kíméletlen a Leipzig? A kérdés természetes módon foglalkoztatja a futballkedvelő embereket, hiszen azért nem egy rutinos elit alakulatról van szó, hanem egy friss feljutóról, amely ezelőtt még sose játszott a legmagasabb szinten. Így aztán két szóval lehet legjobban jellemezni a csapat támadójátékát a kapu előtt is: direkt és higgadt. Hiszen a legtöbb pörgős focit játszó csapatról az jut az ember eszébe, hogy felállt fal ellen már pontatlanabbak, abban a régióban már csak a lövésekre koncentrálnak. Itt az ideje eloszlatni a kétely felhőit, ugyanis a Lipcse nem ilyen csapat. Mint már fentebb kiveséztem, erőszeretettel törnek be a tizenhatosra annak széléről, hogy aztán az alapvonalról tálaljanak a társakhoz. Ez bizony megmutatkozik a lövéseik átlagos helyén is:
Ahogyan jól látható az ábrán is, a lövéseiket Naby Keita kivételével általában a tizenhatoson belülről intézik, ráadásul általában nem rossz sansszal a gólszerzésre. A csatár Timo Werner pedig láthatóan élvezi a játékstílust, előkelő helyen szerepel a góllövőlistán, és a játéka is feljavult az elmúlt stuttgarti időkhöz képest. Amit azonban még érdekes lehet megfigyelni, hogy a csapat összességében is kíméletlen a kapu előtt, csupán a Bayern, a Leverkusen és a Wolfsburg rendelkezik jobb passzolási mutatóval a már Halstenbergnél citált utolsó 30 yardon, a Borussia Dortmundot előzik is.
Végezetül még vessünk egy pillantást a csapat xG-jére, azaz arra, hogy az általuk kialakított helyzetekből a topligákban átlagosan hány gól szokott születni. Mint látható, ebben az összevetésben csak a ligából minden tekintetben kiemelkedő Bayern München előzi meg őket, miközben ők a statisztika szerint átlagosan kialakítanak egy gól szerzésére elég helyzetet.
TÁMADÓ SZÖGLETEKNÉL
Egy csapat támadó játékához hozzátartozik a szögletek elvégzése, hiszen ahogyan a mondás is szól, egy szöglet fél gól. Bár a valóság ennél árnyaltabb, hiszen egy szöglet valójában nem több, mint 0,022 gól, nem hagyhatjuk ki a játék ezen részének elemzését sem. A csapat ezeknél a szituációknál egy kosárlabdából ismerős megközelítést szokott alkalmazni, mégpedig az elzárást. A Bundesliga csapatai legtöbbször a zonális és emberfogó védekezés keverékét alkalmazzák szögleteknél, azaz van általában három ember a rövid oldalon, esetleg még egy a hosszún, akik igyekeznek területet védeni, azaz direktben a labdát támadni. A Leipzig viszont egy egyszerű, ám annál hatékonyabb megoldáshoz folyamodva a hosszú oldalra küld egy embert, akinek feladata az egyik területvédő játékos feltartása, hogy aztán a társaknak már csak tiszta emberfogás ellen kelljen teljesíteniük. A szögleteket rendszerint a hosszú oldal irányában lövik be, amibe a rövid oldalon belecsúsztathatnak, de alapvetően a cél a hosszúról történő gólszerzés.
LABDAVESZTÉS UTÁN AZONNAL VISSZATÁMADNAK
A német foci elmúlt nagyjából egy évtizedében az egyik legtöbbet használt szó minden bizonnyal a gegenpressing volt. Ez magyarul az ellenpresszing, azaz a kontra letámadása, amiről bővebben itt írtam. Ami a Lipcsét illeti, bizony ők is a Klopp által meghonosított megoldáshoz szoktak folyamodni, azaz labdaközpontúan támadnak vissza a játékszer elvesztését követően.
Ennek a feltételeit már támadás közben el kell kezdeniük megteremteni, azaz még labdabirtoklás során kialakítanak egy olyan struktúrát, amellyel a labda eladása után azonnal nyomást helyezhetnek az ellenfélre. Az igazán egyedi ebben az, hogy képesek szinte csak átváltásokra szűkíteni egy meccset, azaz folyamatosan maximális fordulatszámra pörgetni a játékot, hogy aztán kíméletlenül kihasználják az ebbe belefáradó ellenfél hibáit. Az intenzitásuk még Jürgen Klopp Dortmundjáénál is nagyobb, sőt. Hogy ezt miért teszik? A választ a Hoffenheim fiatal edzője adja meg:
“Rangnick Lipcséje érdekes fejlődésen ment keresztül az előző szezonban a másodosztályban. Kezdetben olyan helyzeteket igyekeztek kialakítani, amelyben elveszítették a labdát az ellenfél térfelén, hogy aztán mielőbb visszaszerezzék, ezzel hozva igen veszélyes helyzetbe az ellenfél játékosait. Rangnick aztán rájött, hogy az ellenfeleik túl mélyen védekeznek, így ez a taktika megvalósíthatatlan volt hosszú távon, mert hiába szerezték vissza a labdát és kényszerítették hibára az ellenfeleket, nem tudtak egyből gólhelyzetbe kerülni, mert túlságosan visszazártak. Így aztán váltottak.”
-Julian Nagelsmann
A Bundesligában azonban visszatérhetnek időnként ehhez a felfogáshoz, hiszen nem emelkednek annyival ellenfeleik fölé, mint a másodosztályban, többször van lehetőségük letámadni ellenfelüket szinte szándékosan elveszített labdák után, kialakítva ezzel Európa talán legintenzívebb játékát.
A játékosok igyekeznek ellenfeleiket az úgynevezett fedezőárnyékukban tartani, aminek következtében aztán a labdás játékos azonnal elveszíti passzolási lehetőségeit, kénytelen előrevágni a labdát, vagy ha nem teszi, komoly esély mutatkozik a labdavesztésre saját térfélen, akárcsak a fenti ábrán.
Az RB Leipzigben általában a két belső középpályás feladata, hogy mélységből presszionálják a labdás játékost, extrémebb esetekben még az egyik középhátvéd is felléphet, az oldalvonal mellől a szélsőhátvéd támad le, míg a szélső és az egyik csatár szinte hátbatámadja a játékost. A másik szélső és a másik csatár inkább igyekszik megjátszható maradni, miközben pár távolabbi embert vesznek ki a játékból, hogy egy labdaszerzést követően azonnal rohamozhassák az ellenfél kapuját.
LETÁMADÁS KÖZBEN
Hiszen hogy is írhatnánk egy német csapatról a letámadásuk részletes elemzése nélkül? A csapat igyekszik eleget tenni a letámadás minden íratlan szabályának, elsősorban például a kompaktságnak. Kiinduló alakzatuk a 4-2-2-2, amelyben ha megnézzük, a védőkön kívül minden játékosnak egészen offenzív feladatai vannak, már csak pozíciójukból adódóan is.
Amint az az ábrán is látszik, a csapat nagyon kis területen helyezkedik, amivel sikeresen szűkítik le az ellenfél által bejátszható területeket, a szélekre kényszerítik őket. Ezt a területet látszólag elhanyagolják, ám amint ide passzol az ellenfél, megkezdik a felfokozott intenzitású letámadást ezen a részen is.
Ezek azonban egészen megszokott képek, ha a kétcsatáros letámadásokat nézzük (bár érdekesség, hogy a műfaj másik neves képviselője a németeknél a Leverkusen, akiknek edzője szintén Rangnick szárnyai alatt fejlődött Salzburgban), azonban a csapat egy egészen ötletes átváltást is kifejlesztett 4-3-3-ba, amellyel az ellenfél gyors szélváltásait igyekezik kiküszöbölni. Mert egy ilyen zárt formációban történő letámadás során reális veszély, hogy az ellenfél átforgatja a labdát a túloldalra. Így aztán Hasenhüttl kitalálta, hogy a labda oldalán lévő szélső húzódjon egy kicsivel hátrébb, míg a túloldali párja lépjen fel a két csatár mellé, elzárva a passzsávot a túloldali szélsőhátvéd felé.
Mindezt persze akkor is meg tudják tenni, ha a rövid oldalt szeretnék lezárni, olyankor a labdához közelebbi szélső húzódik feljebb, sokkal közvetlenebb nyomást kifejtve így a labdásra.
Ami pedig a csapat intenzitását támasztja alá az az, hogy egyedülálló módon a pálya minden területén alkalmazzák a letámadást, sose válnak passzívvá.
És végezetül vessünk egy pillantást arra, hogy milyen jól lezárják a középső területeket, szinte egyáltalán nem engedik az ellenfelet labdástul a soraik közé, hanem saját térfelükre, és a pálya szélére szorítják őket.
SAJÁT TÉRFÉLEN SEM CSÖKKEN AZ INTENZITÁS
A Lipcse defenzív játékának egyik alapköve a 4-2-2-2-es felállás, amelyről csak a fentebb ábrázolt kivételes esetekben mondanak le, egyébként folyamatosan próbálják felvenni ezt a formációt. Amiben egészen egyedinek számítanak jelenleg Európa topligáiban, az a saját térfélen történő játékhoz való hozzáállásuk. Szinte minden csapatnál látszik, hogy amint az ő térfelükre tevődik át a játék, passzívvá válnak és akár teljesen reaktívvá válnak. A Lipcse azonban ezzel teljesen szembe megy, és még mély védekezés közben is aktívan támadják a labdát, mint azt a fentebbi ábra is kiválóan szemlélteti.
A játékosok feladatai komoly koncentrációt igényelnek, és még jobb fizikumot. A fő cél az, hogy távol tartsák az ellenfelet a kapujuk előtti zónától, vagy ha már ott van az ellen, minél inkább ellehetetlenítsék, ami a statisztikák szerint kimagaslóan jól megy nekik.
A védekezésük lényege itt is ugyanúgy a szélekre szorítás, mint letámadásnál, ráadásul hasonló formulával. A két csatár a félpálya vonalánál megtámadja a labdás játékost, amivel vagy hátrébb szorítják őket, vagy a szélekre kényszerítenek ki passzt. Amennyiben utóbbi sikerrel jár, azonnal bekerítik a játékost, a következőképpen:
Mint látható, fedezőárnyékokkal gyorsan elzárják az ellenfél játékosát társaitól, akinek így íveléssel vagy hátrapasszal kell megpróbálkoznia. Mindehhez elengedhetetlen, hogy zárt alakzatban helyezkedjenek és összehangoltan mozogjanak a csapatrészek, hiszen így engedheti meg magának a szélsőhátvéd, hogy fellépjen presszionálni anélkül, hogy hatalmas területeket hagyna maga mögött. Nem is meglepő, hogy az ellenfél ritkábban jár a tizenhatosuk környékén, mint bármely más csapatén.
VÉDEKEZŐ SZÖGLETEK
A csapat ebben a játékelemben -sajnos vagy nem sajnos, mindenki döntse el maga- nem rendelkezik formabontó, vagy egyedi elképzelésekkel, sokkal inkább a liga többi csapatához hasonulnak. A védekezésük a területvédés és az emberfogás keveréke három zónázó és szükséges mennyiségű emberfogó játékossal. Természetesen fel vannak készülve a rövid, lepasszolt szögletre is, egy játékos pár méterre helyezkedik a szögletzászlótól, hogy a legurított labdák ellen védekezzen, vagy letámadja a kisszögletet.
Aztán amennyiben ténylegesen kisszöglet következik, a tizenhatoson kívüli emberek is szoros emberfogást kapnak a lipcsei játékosoktól.
DOLGOK, AMIKEN JAVÍTANIUK KELL
Természetesen a Lipcse sem egy hibátlan csapat, amelyre a Bayern elleni, súlyos vereséggel végződő meccsük is rávilágított, a játékuk pár területe még igencsak fejlesztésre szorul. Kezdésnek nézhetjük is azt a problémát, aminek a levét a taktikájuk itta meg végül, pedig eredetileg nem ott jelentkezett a hiba. Ez pedig a játékosok korából fakadó tapasztalatlanság, párosítva azzal, hogy Hasenhüttl sem számít tapasztalt edzőnek. Így aztán a Bayern ellen olyan mentális blokk volt a játékosoknál, hogy a képernyőn keresztül is érezni lehetett, és végül Forsberg agyatlan piroslapjában csúcsosodott ki.
A másik ehhez hasonló probléma szintén mentális okokra vezethető vissza, ez pedig a hajlamosság az emberfogásra. Minél jobban hátra vannak szorítva, minél közelebb vannak saját kapujukhoz, annál inkább elkezdenek emberre fókuszálni, és a Bayern ezt is kíméletlenül kihasználta – olvastam Rene Marictól, és a meccset újranézve igazat is kellett adnom neki. Mindezzel könnyen széthúzhatók egymástól a védők, hatalmas lyukakat hagyva maguk közt.
ÖSSZEGZÉS
Hogy is lehetne összefoglalni ezt a csapatot? Európa idei legszimpatikusabb projektje futballügyileg, Németország egyik legantipatikusabb projektje erkölcsileg. Az azonban kétségtelen, hogy rászolgáltak a hírverésre, amit kapnak, hiszen olyan játékstílust sikerült megvalósítaniuk, amilyennel semelyik másik csapat nem próbálkozott, és ezzel ha rövid ideig is, de még vezették is egy darabig a tabellát. Az biztos, hogy érdemes lesz őket figyelni tavasszal, hiszen ennyire kiegyensúlyozott játékot ritkán látni, ám nagy kérdés, hogy bírják-e fizikálisan az önmaguk diktálta iramot. Én bízom benne, hogy igen.
Olvasnivaló azoknak, akiket ennél is bővebben érdekel a projekt:
Belovai György: A vörös bika szárnyán I.
Belovai György: A vörös bika szárnyán II.
Dustin Ward: Leipzig, Leaks, and Left Backs: A Look at the Bundesliga’s Surprising Start
Tactic Times 
Néha száraz, túlságosan elméleti elemzés, de összességében szakmailag kiváló, hasznosítható írás. Személy szerint nagy rajongója vagyok a lipcseiek játékának (csak a játékuknak!), úgyhogy ezért is örülök egy ilyen jellegű írásnak, ráadásul magyarul, ami szintén ritkaságnak számít egy ilyen kaliberű és szakmai mélységű cikk esetében, de mindenképpen pozitívum!
LikeLike
Köszönöm szépen! Amennyiben azt is leírnád, hogy a túlságosan száraz és elméleti részt hogyan javíthatnám, megköszönném, és próbálnék javítani rajta a jövőben. Ezt előre is köszönöm 🙂
LikeLike
Én két tippet tudnék adni, a saját példámból kiindulva, mivel amikor meccselemzést írok, ezt a két módszert előszeretettel alkalmazom: egyrészt, hosszabb, bonyolultabb részeknél a mondanivalómat még több ábrával, főleg meccsekből kifényképezett jelenetekkel támasztanám alá, azokon is egész jól el lehet magyarázni a szituációt, be lehet rajzolni rajtuk a mondanivaló lényegét. Tehát pl a mágnestáblás ábrákon elmagyarázott játékhelyzetek bemutatását egy-két meccsből kiragadott kép beillesztésével is megspékelném. Másrészt helyenként a mondanivalót valamivel szájbarágósabban, a laikusoknak jobban érthetően magyaráznám el, hiszen én mindig szoktam arra is gondolni, hogy lehet, hogy valaki aki ezt olvassa, az először olvas szakcikket, viszont a számára ez az írás túl bonyolult, érthetetlen, nem kizárt, hogy a felénél feladja az olvasását. Szvsz a több kiegészítéssel, magyarázó résszel a szakmai mondanivaló nem vész el, ellenben több emberhez eljuthat, többmindenki számára érthetőbb lesz. (Pl.: én egy mondattal biztosan kitérnék arra, hogy mit jelent a 2-es, meg 5-ös zóna – tudom, hogy linkelted, de az egyszeri laikus olvasó nem fog rákattintani, csupán átugorja az egész részt, mondván úgyse érti mik azok a zónák, így az egész rész mondanivalóját nem érti meg.) Természetesen szakmailag az írás abszolút rendben van, nekem legalábbis rengeteg új, hasznos információval szolgált; csak így tovább! 🙂
LikeLiked by 1 person
Köszönöm a tippeket, a jövőben igyekszem jobban odafigyelni ezekre. Több élőképes ábrát két nehézség miatt nem alkalmaztam, az egyik az, hogy nem tudtam letölteni, csak online nézni a meccseket, azaz ha megállítottam a videót, volt egy méretes play gomb a közepén. Amennyiben pedig nekem megfelelő videót találtam ebből a szempontból, a lipcseiek játékstílusa zavart be a képbe: például hosszan meglőtt labdánál több képkocka lett volna szükséges, mivel a kamera nem veszi az egész pályát, vagy csak a kombinációt nem igazán tudtam volna átadni. Szóval ez most ebből a szempontból nem sikerült jobbra, a következő alkalommal viszont biztosan próbálkozni fogok.
LikeLike
Szivesen, örülök hogy tudtam segíteni. 🙂
LikeLike
Szuper írás, köszi érte!
Nekem egy kicsit az xG volt magas, azt le tudod írni hogy mit takar még pontosabban léci? Elsősorban a minuszos értékek zavartak be.
Illetve láttam a pressing definiciojának leirását, mármint hogy miként számolják az értékét. Az mennyire tud realis szamot adni?
LikeLike
az xG egy topligák adatbázisából dolgozó statisztika, amely arról szól, hogy adott helyzetben statisztikailag mekkora eséllyel születik gól, az eddigi több ezer lövés alapján. A topcsapatok nyilván többségében felülteljesítenek, a kisebbek meg alul. Itt az ábrán az átlagos xG-különbség látszik, azaz a negatív értékek azt jelentik, hogy a csapat általában több veszélyes helyzettel kerül szembe saját kapujánál, mint amit az ellenfélnél kialakít.
A letámadásról ritkán látok ilyen statisztikát, de itt a Lipcse esetében biztosan állíthatom, hogy szemre is ilyen 🙂
LikeLike
Világos, köszi!
LikeLiked by 1 person
This is a really good tip especially to those new
to the blogosphere. Simple but very precise info… Many thanks for sharing
this one. A must read post!
LikeLike
It’s difficult to find knowledgeable people for this topic, but you sound like you
know what you’re talking about! Thanks
LikeLike
This post is worth everyone’s attention. When can I find out more?
LikeLike
always i used to read smaller articles or reviews which also clear
their motive, and that is also happening with this paragraph which I am reading now.
LikeLike
You really make it appear so easy along with your presentation however I find this matter to be
really something which I feel I’d never understand.
It seems too complicated and very large for me.
I am taking a look forward on your next post, I’ll attempt
to get the grasp of it!
LikeLike
It’s іn reality a gгeat and usefᥙl pjece of info.
Iam glad tht ʏоu shared tһis ᥙseful information with us.
Please keep uus informed ⅼike tһiѕ. Thаnks foг sharing.
LikeLike