Az elmúlt szezon folyamán publikáltam egy csapatelemzést a Barcelonáról, melyben egy összességében pozitív képet festettem a csapatról, amit azonban a szezon második felében nem igazolt a Barca, hiszen bár a hazai sorozatokat megnyerték, a Bajnokok Ligájában már a negyeddöntőben végállomást jelentett az AS Roma, ami után rengetegen a Dembélét padon hagyó Ernesto Valverde menesztését követelték. Az általános elégedetlenség ellenére az edző a kispadon maradhatott, idén pedig úgy néz ki, javítani tudott a csapaton, amihez mind egyéni változtatásaira, mind a keret erősítésére szükség volt. Az alábbi cikkben a csapat idei játékát vizsgáljuk meg, főként taktikai szemszögből, a fentebb linkelt cikktől való eltérésekre koncentrálva.
Új igazolások
A 2017/2018-as szezon végére biztossá vált, hogy a csapat kapitánya, Andrés Iniesta távozik a klubtól, aki nem csak az öltözőben, de a pályán is hatalmas betöltendő űrt hagyott maga után. A Stamford Bridge hősének kiválásával csökkent a kis területen is magabiztosan cselező játékosok száma, de ezen kívül a pontos passzok terén is hatalmas érvágás volt Iniesta távozása, ráadásul ekkor még úgy nézett ki, hogy André Gomes is akár a poszt várományosa lehet, ami semmiképpen sem tűnt bíztató előjelnek. Júliusban azonban megérkezett a csapathoz a már télen szerződtetett Arthur Melo, aki a Gremiótól szerződött Barcelonába, és fiatal kora ellenére -mindössze 22 éves- már a nyári felkészülés folyamán letette névjegyét és bejelentkezett a kezdőben megüresedő helyre. A brazil irányító egy régóta hiányolt játékosprofilt testesít meg, általában mélyről indulva szereti karmesterként irányítani a csapatot, amiben segítségére van a kiemelkedően jó labdakezelése, illetve a mélységi irányító poszthoz meglehetősen jól jövő labdafedezési készsége. Alacsony súlypontjának köszönhetően ráadásul kifejezetten jól fordul a labdával, illetve felborítani is nehéz, így kijelenthető hogy jó vásárt csinált vele a csapat.
Az amúgy is gyanús körülmények között szerződtetett Paulinhót aztán még gyanúsabb körülmények között 50 millió euróért visszavásárolta a Kuangcsou Evergrande, így a Valverde számára kiemelten fontos box-to-box szerepkörre is új játékost kellett keresni, ahol pedig a választás a Bayern Münchentől távozó Arturo Vidalra esett. Bár számos játékstílusbeli eltérés tapasztalható közte és brazil elődje között -Paulinho például jobban támadta a kapu előterét, veszélyesebb volt fejjel, míg Vidal pontosabban passzol és tisztábban védekezik-, a pótlás meglehetősen jól sikerültnek nevezhető, a chilei a szezon egyik legpozitívabb csalódása lett, a szerződtetésétől eleinte ódzkodó szurkolók szívébe is hamar belopta magát.
A csatársorból a többre érdemes Paco Alcácer Dortmundba került, a helyére pedig Munir El Haddadit hozta vissza a klub egy fél szezon erejéig. Itt valószínűleg minőségcsökkenés történt a keretben, ez azonban a cserecsatároknak jutó minimális játéklehetőség mellett nem nagyon látszódott, hiszen egész meccseket csak elvétve kaptak Suárez és Messi mögött.
Ezen kívül a védelmet erősítette még meg a csapat, amely a vb-n látványos fejesgólokat szerző Yerry Minát szép summáért továbbadta az Evertonnak, az érte kapott pénzből pedig a sokkal elegánsabban játszó, tehetségesebb Clement Lenglet-t szerződtette a Sevillától. A francia védő a gyengébb fizikumát ütemérzékével és pontos passzaival ellensúlyozza, valamint precíz helyezkedésével, ezzel lényegében Mina totális ellenpólusaként szolgálva. Minával együtt pedig az elmúlt szezonokban közröhej tárgyává váló, egyébként alázatosan dolgozó André Gomest, illetve az Alba mögött kevés játéklehetőséghez jutó, és a csapat szintjét amúgy sem megütő Dignet is rásózta a klub az Evertonra, ezzel az elmúlt évek egyik legjobb átigazolási időszakát zárva.
Az új igazolásokkal, illetve Coutinho beilleszkedésével és Dembélé formájának jelentős feljavulásával a csapat visszatérhetett a korábbról jól megszokott 4-3-3-mas felállásához. A kapuban a kupameccsek kivételével továbbra is Ter Stegen foglal helyet, akinek a helyettese továbbra is Jasper Cillessen, ezzel a világ egyik legerősebb kapuspárosát adva. Előttük a védelem jobb szélén Sergi Roberto vagy Semedo játszik, és bár a nagy meccseken még legtöbbször mindig Roberto kap szerepet kezdőként, jobb védekezése és egyre javuló támadása okán Semedo is egyre nagyobb joggal reménykedhet a saját nevelésű posztriválisa kiszorításában. Középen Piqué helyéhez továbbra sem fér kérdés, mellette azonban a hosszú időre kidőlő Umtiti helyett Lenglet szokott játszani, cseréikként pedig a vészhelyzetben kölcsönvett Murillo és Vermaelen kapnak időnként lehetőséget a játékra. A bal szélen Digne el- és Cucurella kölcsönadásával Albának nem maradt posztriválisa a 19 éves Miranda kivételével, így a kisebb téttel bíró kupameccseken kívül biztos a helye a kezdőben. A középpályán Busquets helye biztos, illetve a nagy meccseken Rakiticé és Arthuré is, őket Vidal és Alena tudják pihentetni, illetve alsóbb osztályú ellenfelek ellen Denis Suárez is helyet szokott kapni, Rafinha keresztszalagszakadása miatt kiesett a körforgásból. Elől pedig Messi és Suárez mellett Dembélé kezdi bejátszani magát a kezdőbe a mostanában leginkább csak görcsölő, poszt nélküli Coutinho helyett. A Sevillához igazoló Munirt tavasszal a bombáiról híres Kevin Prince Boateng helyettesíti főként a padon, a pályán várhatóan középcsatárként.
Változások a labdakihozatalokban
A tavalyi posztomban meglehetősen hosszú részt szenteltem ennek a fázisnak, amelynek fő oka a sokszínűség volt, amellyel a csapat megoldotta a neccesebb szituációkat kapuja előterében. Idén is számos megoldási módhoz folyamodnak, azonban számos változás észlelhető az egy évvel ezelőtti állapotokhoz képest.
Az előző idényben jellemző volt a letámadás ellenében az úgynevezett Salida Lavolpiana használata, amely annyit tesz, hogy az irányító visszalép a középhátvédek közé, ezáltal lerövidítve a passztávolságokat, gyorsítva a labdajáratást és szélesítve a hátsó vonalat. Ezekkel általában a félterületekben tört előre a csapat, ez azonban idénre megváltozott, Busquets ugyanis egyre kevesebbet jár hátra a védősorba, a csapat más alternatívák után nézett. Ennek egyrészt lehet a formációváltás az oka, hiszen így Busquets hátralépésével nehezebben tudnák felvenni a középpályás kulcspozíciókat, illetve lehet az is az oka, hogy Valverde túl fontosnak találja, hogy a hatos pozíció folyamatosan el legyen foglalva.
Ebben az új rendszerben a csapat főként a letámadás első sorának túltöltésére koncentrál a védők és középpályások segítségével, hogy aztán az emberfölény segítségével a labda körül folyamatos passzopciókat és kapcsolatokat létesítsenek, amiket aztán a védekező csapat maximum úgy tud megakadályozni, hogy több játékosát vezényli fel a letámadás frontvonalába. Ilyenkor a két szélső hátvéd még nem lép feljebb Busquets vonalánál, miközben a két középső középpályás hátramozog, hogy az ellenfél védekező alakzatán kívül nyújtsanak stabilitást. Ezzel a letámadó csapat játékosainak sokkal gyorsabb labdajáratással kell szembenézniük, ráadásul ha nem akarják hogy kicsalogassák őket az eredeti pozíciójukból, akkor újfajta letámadási sémát is ki kell alakítaniuk.
Ennek egyik kimenetele a labda kiemelése szokott lenni a túltöltött területről, ami azt használja ki, hogy az ellenfél aktív letámadása egyre nagyobb nyomást próbál helyezni a labdára, aminek következményeként egyre több játékossal szűkíti egyre kisebbre a Barcelona életterét. Valverde csapata azonban jellemzően a pálya túloldalán ezzel szinte teljesen fel tudja szabadítani egy szélső játékosát, legyen az hátvéd vagy támadó. Ilyenkor rendszerint néhány kényszerítővel a “sűrűbb” oldalon olyan helyzetet alakítanak ki, melynek végén a labdás játékos belátja a pályát, majd átfordítja a játékot a felszabadult játékos irányába.
Ilyenkor az ellenfél meg lesz fosztva a magas labdaszerzés lehetőségétől, ráadásul közvetlen, azonnali nyomást sem tud kifejteni a labdára, hiszen nincsen megfelelő stabilitásuk, előbb vissza kell rendeződniük a labda mögé. Ez persze nem mindig csak a fent ábrázolt módon történhet meg, a csapat az idei szezonban hajlamosabb lett a viszonylagosan passzív presszing ellen is a letámadás átíveléséhez folyamodni, amikor az imént említett helyzethez hasonlóan szintén több játékos is visszalép a védelmi vonalon kívülre, ezáltal kevésbé hozzáférhetővé téve a labdát a védekező csapat számára. A labdával ellentétes oldalon feljebb lép a szélső hátvéd, akinek legtöbbször az ezzel egyidőben befelé mozgó szélső nyit területet, hogy aztán a félterületben mélyen visszalépő középpályás könnyedén megtalálja egy keresztlabdával.
Ezek mellett pedig fontos még szót ejteni arról is, hogy miként reagál a csapat arra, ha az ellenfél némileg naiv módon nem változtat a letámadási formáján a Barcelona álta produkált mozgásokra reagálva, azaz az eredeti formációját és emberleosztását próbálja alkalmazni a hátralépésekkel operáló Barca ellen is. Ilyen esetekben a védekező csapat támadói követik a labda mozgását egészen mélyre a gránátvörös-kékek térfelére, ezzel hosszában rettenetesen elnyújtva a védekezésüket, hatalmas réseket nyitva a védelmi vonalak között. Ennek egyik elszenvedője a szezonban pont a Real Madrid volt, akik ellen mintaszerű 4-3-3-mas elrendeződésben cicáztak a királyiak letámadásával. Ilyenkor egyébként fontos, hogy a támadók lekössék az ellenfél védelmét teljes szélességében, mélyen tartva őket saját térfelükön, ezzel tovább nyitva a középpályások mozgásterét. Megfelelő elmozgásokkal a fedezőárnyékokból, esetleg egy lekészítés után pedig hatalmas területekkel találkozhat a labdát fogadó középpályás, ahonnan aztán lendületből viheti rá a labdát az ellenfél védőjátékosaira.
Amint az látható, az építkezésnek újabb módszereit vezette be a Barca a magas letámadással szemben, kissé háttérbe szorítva ezzel a Ter Stegen hosszú labdáira épülő módszert, habár még az is több alkalommal megjelent a szezon során.
Védelmi fal feltörése
Természetesen a labdakihozatalokhoz hasonlóan az úgynevezett középső blokkok feltörésének módszereiben is számos változtatást eszközölt Ernesto Valverde, ugyanis idén a tavalyi sokmozgásos, mélységből induló dinamikus elmozgásokra építő megoldások helyett egy sokkak pozíció-orientáltabb megközelítést alkalmaz a csapattal, aminek okai között egyrészt a tavaly tavaszi kudarcokat, másrészt viszont a játékosprofilok megváltozását is felfedezhetjük. Sergio Busquets ugyanis nem lesz már fiatalabb, egyre látványosabban érzékelhetőek fizikális korlátai, ezt észlelve pedig Valverde is egy kevesebb aktív mozgással járó, főleg a játékintelligenciáját és technikáját kiaknázó szerepkört osztott ki neki, melyben folyamatosan a pálya közepén tartózkodva a csapat mozgatása, a játék forgatása a fő feladata az esetleges kontratámadások megakasztása mellett. Arthur érkezése egy jelentős változást jelentett a középpályás szerepek leosztásában, ugyanis a brazil játékos elődjénél, Iniestánál sokkal jobban szereti mélységben összeszedni a labdát, ami így azt eredményezte, hogy ő szokott legtöbbször hátralépni Busquets mellé a játék ezen fázisában. Ez pedig aztán Rakitic szerepét is némileg átszabta, hiszen míg korábban többször is előfordult, hogy amolyan duplaszűrőt alkottak Busquetsszel, ezáltal némileg magára hagyva Sergi Robertot a jobbszélen, idén egy pár szezonnal ezelőttre emlékeztető feladatkört kapott, ahol Messi befelé mozgásait kell ellensúlyoznia, illetve a jobb oldalon előremozdítani a támadásokat, ez pedig láthatóan jót tett a játékának. Persze amennyiben nem Arthur áll mellettük a középpályán, hanem mondjuk Vidal, Rakitic ismét visszatér a visszafogottabb szerepéhez, de ez -talán mondhatjuk, hogy szerencsére- nem sokszor fordul elő.
A középpálya mögötti stabilizációs feladatok továbbra is a középhátvédekhez tartoznak, akiknek a támadó feladataik azonban némileg megváltoztak az idei szezonra, így a tavalyi, gyakran hátsó hármasból induló előretöréseikkel ritkábban találkozhatunk. Persze teljesen nem szűntek meg, a kupában a Sevilla elleni odavágón például Piqué többször is fellépett egészen a középpálya vonalába, amit a helyére hátralépő Rakitic ellensúlyozott, de egyébként nem ez a módszer a jellemző már idén a csapatra.
A széleken a tavalyihoz hasonlóan a szélső védők feladata a pálya oldalirányú megnyújtása, azonban Dembélé idei jelentős formajavulásával és fejlődésével időnként tehermentesíteni is lehet őket, habár a francia játékos is jobban érzi magát ha inkább a támadó félterületekben mozoghat, így meghagyva a széleket Albának és Robertónak, esetleg Semedónak. A belsőbb területek általában mint fentebb utaltam rá, a két szélső támadó felségterületei, míg Suárez rendszerint a két középhátvéd környékén leselkedik a kiugratásokra.
Így már viszonylag könnyű elképzelnünk, hogy az alapvető helyezkedés és feladatkörök hogyan néznek ki a pályán, azonban érdemes azt is górcső alá vennünk, hogy ebből milyen kombinációkkal próbálják megbontani a védekező csapatok alakzatát.
Védelem kibillentése az egyensúlyi helyzetéből
Ez tekinthető talán a Barcelona idei támadó stratégiájának alapjának, ami persze nem számít önmagában egyedülállónak, ettől függetlenül még a hatékonysága mindenképpen figyelemre méltó. Ilyenkor a csapat általában mélységi labdajáratással indítja az akciót, amelyben időnként Busquetshez felpasszolt labdákkal próbálják kijjebb csalogatni a védelmi struktúrájából az ellenfelet, ez azonban még önmagában nem lenne elég az áttöréshez. Ehhez rendszerint egy kisebb túltöltés szükséges az egyik oldalon, melynek keretei közt a labdás oldalon játszó szélső, szélső hátvéd, középső középpályás és középső védő egyaránt a labda irányába tolódik, ezáltal az ellenfél figyelmét is a pálya ezen részére vonva. Ebből aztán egy gyors visszapassz Busquets, vagy a túlsó középhátvéd irányába rögtön szabadon bejátszható, és a labdás által belátható területet eredményez, amelyet aztán azonnal lendületből játszhat be a csapat.
De hogy miről lehet felismerni a csapat játékában ezeket a szituációkat? Ilyenkor a labda oldalán kevesebb mélységi beindulást figyelhetünk meg, márpedig azok nélkül sokkal kevésbé lenne hatékony egy támadásépítés, ha valóban minél hamarabb, az adott oldalon szeretnék befejezni. Természetesen ha az ellenfél szétszórtan, szellősen védekezik már rögtön ilyenkor, a Barcelona is nagy örömmel fogja hamarabb befejezni az adott támadást, de azt elmondhatjuk, hogy nem ez a jellemző.
Ilyen mélységi fordításból egymás után egyébként több is előfordulhat, egészen addig amíg kellően nagy területet és optimális helyezkedést nem sikerül elérni. Ebben pedig a csapatnak nagy hasznára van, hogy a játékosok nagy része kifejezetten jól tartja meg nyomás alatt is a labdát, így az ő cselezési készségeiket is nyugodt szívvel tudják használni ahhoz, hogy még jobban magukra vonják a védelem figyelmét.
Szélső kombinációk
Amiben tavaly óta még sokat fejlődött a csapat, az a széleken történő támadásvezetések megvalósítása, ami főleg a Messitől való függés enyhítésében számít nagy eredménynek, hiszen ezek a játékok főleg akkor jöttek elő, mikor a csapatkapitány sérült volt vagy pihenés gyanánt a kispadon ült.
Ennek első verziójának tekinthetjük a viszonylag egyszerű elképzelésnek tekinthető kombinációt, melynek a lényege az ellenfél szélső hátvédjének kivonása a védett területéről, majd az általa hagyott résbe történő indítás. A Real Madrid ellenében például a Carvajalt helyettesítő Nacho volt ezen megoldások elszenvedője, hiszen mivel a középpályás sor szűken helyezkedett, a védősor feladata volt a szélek védelme, így onnan kellett kiváltaniuk a magasabbra tolódó szélső hátvédre, ezzel megnyitva a félterületet a mélységbe beinduló szélsőnek.
Ez egyébként nem feltétlenül volt szükséges, hogy a szélső védő bevonásával valósuljon meg, hiszen ha az ellenfél védője már idejekorán megindítja mozgását az oldalvonal irányába, azonnal meg lehet próbálkozni a szélső kiugratásával, akár laposan, akár megemelt labdával. Ahhoz azonban, hogy ezt ne tudja lekövetni az ellenfél középhátvédje, szükség van Suárez helyezkedésére, aki szintén a szél irányába tolódik, ezzel lekötve a szélső másik oldalán helyezkedő bekket.
Egy másik szélső kombináció amit a Barcelona az idei szezonban szintén arra épít, hogy némileg izoláljon egy játékost, amit aztán lendület- és területszerzésre alkalmazhat a játékos. Ennek részeként a szélső védő és támadó egyike -ez a helyzettől függ, a szituáció adja a szerepeket-, mégpedig a labdás alapvetően befelé törve cselezne, ami azonban a sűrűsödő embertömeg ellenében nem menne könnyen, így társának kell területet nyitnia neki. Ez azt takarja, hogy ellentétes irányú horizontális mozgással a labda nélküli szabad területbe indul, ahova aztán magával vonja az ellenfelet. Ha ez mégse jönne össze, akkor pedig még mindig ott a kiugratás opciója, amivel az üresbe mozgó játékost célozhatják meg.
Természetesen ez a módszer időnként alkalmazásra kerül olyan helyzetekben is, ha a labdás játékos a pálya közepe felől tör a szélek felé, ám mivel a futballt továbbra is gólra játsszák, a kapu pedig a középső “folyosóban” található, logikusan kevesebbszer fordul elő ilyen szituáció.
Középhátvédek manipulálása
Messi eltávolodása a hamis kilences pozíciótól jó ideig egyet jelentett azzal a ténnyel Barcelonában, hogy a középhátvédeket a középcsatár feladata megfutni, megkerülni, átverni, hiszen Suárez a Luis Enrique alatt eltöltött évek során vérbeli kilences módjára vércseként csapott le minden kipattanóra, a leshatáron helyezkedve várta a kiugratásokat, amik aztán egy gólkirályi címet és a második Aranycipőjét jelentették számára. Ahogy azonban idősödik, kopik a sebessége és robbanékonysága, fegyelmezettsége viszont nő, Ernesto Valverde egyre gyakrabban bízza meg olyan feladatokkal, amik inkább visszalépéseket foglalnak magukba, közvetlen belépéseket a csapatjátékba. Ennek eredményeképp nem egyszer előfordult az idei szezon során, hogy a közvetlen gólratörés helyett inkább visszább lép, oldalra mozog, ezzel elmozgatva egy-egy középhátvédet, felkínálva ezzel egy passzsávot egy beinduló játékosnak.
Természetesen ez önmagában nem működött volna ilyen zökkenőmentesen a tavalyi szezon folyamán, mivel a középpályások közül Iniesta és Paulinho nem igazán voltak olyan profil, akik ezeket a mélységi futásokat gyakran megcsinálnák, míg az erre hajlamos Rakitic pedig Busquets mellett biztosított, ezáltal Suáreznek kellett általában megpróbálni a védelem mögé mozgásokat. Arthur érkezésével azonban mint említettem Rakitic felszabadult és több támadófeladatot vállalhat, ezáltal pedig kijön a horvát középpályás univerzalitása, többször is megpróbálja a védelem mögé indulásokat, ráadásul egészen jó ütemben, ez pedig nagy fegyver lehet a tavasz folyamán akár a Bajnokok Ligájában is.
Emellett pedig fontos tényező az is, hogy az idei szezonra Ousmane Dembélé is formába lendült, ezáltal egy újabb fegyvert hozva a Barcelona arzenáljába, hiszen a francia szélső is képes remek ütemű kiugrásokra. Rajta kívül pedig Malcom személyében egy újabb szélsőt szerződtetett a klub, ezzel is ráerősítve arra az irányvonalra, hogy a támadósorba gyors, agilis játékosokat szerezzenek, akik képesek akár rögtön a kaput támadni első szándékból amolyan szélső csatárként.
Az előzmények tükrében így máris érthetővé válik, miért Kevin Prince Boatengre esett a vezetőség választása a tavaszi szezonra a csatárposzton, a rapper karrierrel is kacérkodó egykori középpályás ugyanis a Las Palmasban Quique Setién, valamint a Sassoulóban Roberto De Zerbi kezei alatt remekül megtanult hamis kilencest játszani, ahol lassúságát jó ütemű visszalépéseivel és pontos passzaival képes kompenzálni, s amivel Suárezt is képes lehet tehermentesíteni akár Munirnál jobban. A Sevilla elleni kupapárharcban már meg is mutatta, hogy képességeit kiválóan kiaknázhatja a csapat.
A tavalyi szezonhoz képest eszközölt támadási újdonságok elsősorban ezek voltak, a Messi-Alba kapcsolat továbbra is gyümölcsözően működik, illetve a tizenhatosra érkezés is hasonló, csupán Paulinho helyét Rakitic vette át.
Ami a védekezést illeti, az alapvető szisztéma maradt a tavalyi, amit a poszt elején található linken keresztül lehet elérni. Azaz Messi és Suárez csatárkettőse mögött két négyeslánc foglal helyet, a labdaközeli szélső feljebb tolódásával, a túloldali beljebb mozgásával. Így a továbbiakban ehelyett főként a csapat hiányosságaival foglalkoznék, ami a tavalyi cikkem fő hiányossága volt.
Hiányosságok
A csapat leggyengébb pontja közmegegyezésesen továbbra is a védekezés, aminek számos oka van, ezek közül érdemes a biztosítást venni először, ami a támadások közben történő stabilitásnyújtást jelenti, azaz a labda mögött helyezkedő játékosok helyzetét. Azáltal, hogy a támadások közben a csapat jelentős létszámmal helyez nyomást az ellenfél utolsó vonalára, a labda mögött csupán Piqué, Lenglet és Busquets szokott maradni, esetleg még Arthur. Ez pedig igencsak kiszolgáltatottá teszi a két szélt, ahol az ellenfél ha fennhagyja egy gyors támadóját, könnyen kontrázhatóvá válik a csapat, ez ellen pedig még Jordi Alba gyorsasága sem feltétlenül elég. Ez ellen megoldás lehetne, ha támadások közben a labdával ellentétes oldalú szélső hátvéd csupán merőlegesen tolódna, azaz harmadik középhátvédnek lépne be, ezzel megengedve a két eredeti középső védőnek hogy eltolódjanak, széltében jobban lefedve a pályát, emellett pedig Busquets és Arthur is szimmetrikusabban helyezkednének. Persze ez számos kérdést felvethet a jövőre nézve, mint hogy mélyebben játszó szélsőhátvéddel hogyan valósítsa meg a csapat az oldalváltásokat az eddigi zökkenőmentességgel, vagy milyen munkamegosztás legyen a három középpályás között akár helyezkedésben, akár feladatokban. Valverde egyelőre a problémát vezetés birtokában szokta csak orvosolni, mégpedig dupla szélső jelenléttel, azaz vonalszélsők játszatásával a szélső hátvédek előtt. Ez ilyenkor kisebb veszélyt jelent az ellenfél kapujára, hiszen hiányoznak a tizenhatos előteréből a támadójátékosok, azonban egy sokkal szélesebb védővonallal könnyen elvághatják az ellentámadások ütőerét.
Másik jelentős hiányosság szintén kontrák esetén jelentkezik, azonban az előzőnél sokkal kevésbé strukturális, sokkal inkább individuális. A hibafaktort ugyanis Sergi Robertónak hívják, aki támadószerepével harcolta ki magának a kezdő pozíciót Semedo előtt, amint viszont a támadókkal kell szembenéznie, rögtön meglátszik, hogy ő azért alapvetően középpályás lenne. Ez legtöbbször a másik oldalról érkező beadásoknál érzékelhető, ugyanis folyamatosan képes bedőlni az egyik legalapvetőbb támadócselnek (először befelé, majd kifelé mozgás), illetve ha egyszer felvette az emberét, utána nem néz a háta mögé, még ha egészen a tizenegyes pontig követte is a támadóját, ahelyett hogy lekommunikálná embere átadását a középhátvédekkel. A másik nagyon jellemző hibája az egy az egyben történő védekezés. Ilyenkor ugyanis nagyon egy oldalra fordul, könnyen megverik egy gyors irányváltással, illetve túl nagy távolságot tart a támadótól, szinte lehetetlen helyzetbe hozva magát szereléseket tekintve. Amennyiben Semedo tovább folytatja a fejlődést a támadásokat illetően, könnyen létrejöhet a szerepcsere a poszton, de legalábbis a komolyabb meccseken előtérbe kerülhet a portugál.
A harmadik jellemző probléma pedig a beadások levédekezésénél jelentkezik, ahol bár a két középhátvéd és a középpályások kielégítően képesek kibólintani a zónájukba érkező labdákat, mind Roberto, mind Alba könnyen megverhető fejjel, így az ellenfelek nem véletlenül célozzák beadásaikkal a hosszú oldalt, általában mélységben, ugyanis a két szélhátvéd nagyon ritkán ellenőrzi a háta mögötti területet ezekben a helyzetekben, ami több alkalommal is végzetesnek bizonyult a szezon során. Ez az a probléma, amelyet csupán mágnestáblán lehetetlen lenne megoldani, ide kell a legtöbb egyéni, posztspecifikus tréning, illetve az ilyen szituációk levédekezésére vonatkozó csoportos gyakorlatok.
Összefoglalás
Az semmiképpen sem elvitatható Valverde csapatától, hogy támadó fronton jelentőset lépett előre a tavalyi szezonhoz képest, amikor még számos alkalommal csak Messi zsenialitása mentette meg az együttest, idén ugyanis Suárez és Dembélé is többször felér mellé és cincálja szét a védelmeket. Emellett fontos kiemelni, hogy a középpálya megújítására kijelölt irányvonal is remekül működni látszik, hiszen Arthur rögtön olyan benyomást tett, hogy szinte kihagyhatatlanná vált a gálakezdőből, sokkal pörgősebbé és kiszámíthatatlanabbá változtatva a támadójátékot, rajta kívül pedig az akadémiáról felkerülő Alena is olyan kvalitású játékosnak tűnik, aki már akár az idei szezon folyamán a különbséget jelentheti kiélezett meccseken. Amennyiben a védelem gyengeségét, Valverde ennek kijavítását célul kitűző -ámbár eddig nem túl eredményes- pragmatizmusát, valamint a ragyogó támadópotenciált sikerült összeegyeztetni, újra fényes napok várhatnak a Barcelonára.
Tactic Times 
One thought on “FC Barcelona 2018/2019”